„Isten a vezetőt kiválasztja, megáldja és felkészíti...”

Az Úr kegyelméből szeptember 5-10 között részt vehettem Nagyváradon kb. 30-35 fiatallal együtt egy ifjúsági vezetőképző tanfolyamon. Áldásban, tanulásban és megtapasztalásban gazdag hét volt. Olyan jó volt lelkileg felüdül-ni, barátokat szerezni, több fiatalság életét megismerni és tapasztalatot gyűjteni. Eleinte nem örültem annak, hogy pont iskolakezdés előtti hétre szervezték meg a vezetőképzőt, de végül megértettem, hogy ennek így kellett lennie. Isten nagyon sok mindenre rávilágított az életemben, sok hibámra, melyből változnom kellett, és sok gyengeségemre is olyan területeken, ahol meg kellett erősödnöm. Nagyon nagy segítség volt számomra az a hét, mert Isten az iskolakezdésre sok mindent megváltoztatott az életemben, megerősített és felkészített. Így sok erővel és lelkileg feltöltődve nézhettem szembe az előttem álló iskolai évnek.
Az Ifjúsági vezetőképző mottója egy mondatban: „Vezetni Isten Népét”. Nagyon sok előadást halhattunk különböző előadóktól. Az előadásokat tartották: Simon József, Kis J. Vilmos, Kis Lehel, Deák Zsolt és Giorgov Adrián. Nagyon sokat hallhattunk arról, hogy milyen is kell legyen egy jó vezető. Isten a vezetőt kiválasztja, megáldja és felkészíti. Elhangzott, hogy a vezető vezethető, kell hogy legyen, és olyan, akit követnek, hiszen akit nincs, ki kövessen, az nem is vezető.
Nagyon sokszor a vezetőt kritikák érik, de ezeket is meg kell hallgatni, akár pozitív, akár negatív az a kritika. Lehet, hogy Isten épp a kritika által akar formálni. Nagyon sok esetben Isten olyan dolgokat használ fel arra, hogy formáljon, amire nem is gondolunk. Ő hatalmas Isten, aki bármire képes. Ő formál, vezet bennünket, és feladatot bíz reánk. Sokszor ezeket a tőle jövő látás által vagy emberek által teszi meg, mutatja meg.
Az utóbbi időben nagyon foglalkoztattak a látással kapcsolatos dolgok. És ott minden kérdésemre választ kaptam. Egyik előadás címe a vezetés volt, és azon belül az Istentől jövő látás. Miután Istentől kapunk egy látást, rajtunk a felelősség, hogy mit kezdünk vele. Több lépés is fel volt sorolva, hogy Isten mit vár el tőlünk, hogy mit tegyünk a tőle jövő látással. Az első lépés az, hogy ismertetni kell a látást, majd programokat szervezni, mint pl.: ima-alkalmat, biblia tanulmányt vagy akár ifjúsági konferenciákat is. Olyan alkalmakat, ahol Istenhez közelebb kerülhetünk. Ha ezeken a lépéseken végigmegyünk, és a látás megvalósul, úgymond a csúcspontra érkezünk. Ekkor, ha nem vigyázunk, megtörténhet az, hogy pihenni kezdünk, holott itt kellene a legjobban vigyázni, nehogy hanyatlás álljon be személyes vagy közösségi életünkben. A hanyatlásnak különböző szakaszai vannak, melyek követik egymást, ha nem akadályozzuk meg. Kezdődik a nosztalgiával, aztán már nyomban ott van a vitatkozás, majd a közösség elkezd közömbös lenni, nem törődni semmivel-senkivel, és így kihűl a szeretet. Majd pedig legvégül jön a teljes megsemmisülés, az imaház ajtaját be kel zárni, mivel már senki sem látogatja.
De olyan jó tudni, hogy mindig van remény, csak Istent kel segítségül hívni: Zsolt 50,15. Nem szabad feladni. Isten csodákra képes. Ő képes a semmiből valamit előteremteni, és bármilyen nehéz helyzetből kiemelni minket. De a hanyatlást el lehet kerülni azzal, ha vigyázunk, és ha Istentől újabb és újabb látást kérünk. És ha hittel kérjük, akkor meg is adja nekünk, amire épp szükségünk van.
A hét folyamán még nagyon sokat hallhattunk a misszióról is. Arról, hogy Isten embereket hív el az Ő munkájába, és nem szabad nemet mondani, ha késztetést érzünk rá. Ha Isten hív, menni kell, és amit Ő mond vagy kér, azt meg kell tenni! A mi szolgálatunknak és dicsőítésünknek olyannak kell lennie, amilyet Ő elvár tőlünk. Olyan jó volt megtapasztalni, hogy Isten mennyire tudja és látja, hogy mikor mire van szükségem. Tudta, látta kérdéseimet és válaszolt rájuk. Sokszor ki sem mondtam, de már választ kaptam kérdéseimre, és kéréseimet meghallgatta. Ott a hét folyamán megmutatta, hogy hol a helyem, hogy hol akar látni, és mit vár el tőlem. Egy új célt mutatott az életemnek.
Nagyon jól éreztem magam, és jó volt látni a fiatalokban, hogy mennyire szeretik az Urat, és hogy milyen odaszánással követik és szolgálják Őt. A csoportbeszélgetések nagyon jók voltak, őszintén elmondhattunk egymásnak mindent, és megoszthattuk tapasztalatainkat. Nagyon tetszett, hogy minden reggel mi, az ott lévő fiatalok buzdítottunk imára, és elmondhattuk azt, hogy Isten mit helyezett épp akkor a szívünkre. Szerda este a váradi fiatalokkal lehettünk az ifjúsági órán, csütörtökön pedig bent lehettünk a gyülekezetben a váradi testvérekkel. Tehát minden napnak meg volt a maga szépsége. Sokat énekeltünk, esténként sokat zenéltek, persze csak azok, akik tudtak. Volt, hogy bibliavetélkedőt tartottunk, imádkoztunk, várost néztünk, és persze a sport sem maradhatott el. Jók voltak a focik, amit persze én hanyagoltam, viszont volt röpi, amit elég gyakran játszottunk. Volt, hogy csak mi, akik ott voltunk, de volt mikor a Váradi fiatalokkal is együtt játszottunk.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy ott lehettem. És nagyon szeretném, ha gyakorlatba is tudnám ültetni mindazt, amit ott tanultam, és Istennek egy hasznos eszköze tudnék lenni. Mindenkinek figyelmébe ajánlom, ha lesz még ilyen alkalom, lehetőség, ha csak lehet, ragadja meg. Megéri! Mert fontos az, hogy kik vagyunk, és hogy mit teszünk!

Dobozi Rebeka, Kémer

(Megjelent a Mustármag 2011. novemberi számában)