Legutóbb ez év májusában volt nyereménysorsolás a rejtvényfejtők közt, akkor a következő sorsolás októberre ígérkezett. Hamarosan ez megtörténik, ezért közzéteszem a megfejtők névsorát. Ha valaki küldött be megfejtést (amit igazolni tud :) ), és neve itt nem jelenik meg, az kérem, hogy szóljon nekem és Clemetson Adinának is (ha hozzá küldte el még annak idején és esetleg Adinától nem jutott el hozzám). Tehát:
Júniusi megfejtők: Elek Zoltán (Szalárd), Szilágyi Szabolcs (Nagyvárad), Máté Beáta (Ipp)
Júliusi rejtvényfejtők: Máté Beáta (Ipp), Szilágyi Tímea (Beszterce), Elek Zoltán (Szalárd), Marian Noémi (Nagyvárad), Szilágyi Szabolcs (Nagyvárad)
Augusztusi megfejtők: Elek Zoltán (Szalárd), Szilágyi Szabolcs (Nagyvárad). Máté Beáta (Ipp)
Szeptemberi megfejtők: Szilágyi Szabolcs (Nagyvárad), Máté Beáta (Ipp), Elek Zoltán (Szalárd)
Igazán csodálom egyesek kitartását! Követendő példa...
Amint látjátok, a nevek eléggé ismétlődnek :) Remélem, hogy a hosszabb megfejtési idővel javulni fog a helyzet, nem romolni... :)
Az októberi rejtvény beküldési határideje: november 15.
János Csaba lelkipásztor Nagy Edit Módi Annamária, Paptamási "erkedifi" Kiss Kriszta, Arad Borzási András József, Vajdahunyad Bányai Róbert, Szatmár Berszán Panna, Kolozsvár Molnár Emma, Körtvélyfája Gál Edit, Erked Vékás Benjámin Erdő Levente, Székelyudvarhely Szabó László, EMABISZ elnök
Az ősz az elmúlással összekapcsolódik. Nagynéném halála elgondolkodtatott: nem mi döntjük el, hogy meddig éljünk! Olyan sokszor tervezünk és megvalósítunk ötleteket. Valamennyi szabadságunk van erre, és így annyira belejövünk, hogy már-már elhisszük, hogy mindent uralhatunk. Fiatalként örülünk a kalandnak is, a „majd kialakul” gondolata gyakran csábító. Azonban nem uralhatunk mindent. Ha arra gondolok, hogy apró kicsi állatok is felboríthatják a napi progamot, rájövök, hogy szánalmasan sokat gondoltam magamról. A nyári utazásunk alatt ugyanis egy éjjel csatát vívtunk a szúnyogokkal. Nem hagytak aludni, így végül a legtöbb munkával járó megoldás vált kényelmessé. Ezzel természetesen az alvásidőnkből vesztettünk. Ki gondolta volna, hogy majd így (ki)alakul!
Nem sokkal a haláleset után az egyik kedves barátnőm mondott örömhírt: új jövevényt várnak a családjukba. Az ősz sokaknak közületek nem az elmúlás, hanem az új lehetőségek, a kezdetek időszaka. Új tanév, egyetemi tanulmányok. Kezdődik a rutin. Kevesebb spontaneitás fér majd az időtökbe. Azonban van mivel útnak indulni! A következő oldalak tele vannak fiatalok értékes megtapasztalásaival, kincseivel, amiből mindannyian nyerhetünk! Az is kitűnik belőlük, hogy a kapcsolatok témája meghatározó az életetekben: csak ebben a lapszámban 19-szer fordul elő! :) Egy-egy táborozás alatt közel jött hozzátok Isten. Engedjétek közel magatokhoz ebben az új tanévben is!
Vannak olyanok közületek, akik az elmúlt hónapokban hoztak sorsfordító döntést Krisztus mellett. Osszátok meg velünk életetek legfontosabb eseményét! Veletek fogunk örülni...
„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk” 2Kor. 4:17 Amikor az ember eljut fejlődésének abba a szakaszába, hogy a vele kapcsolatos történésekneknek nem csak fő- ill. gyanútlan mellékszereplője, hanem már azok okait és céljait is kezdi vizsgálni, akkor tesz fel ilyen kérdéseket. Aztán a maga módján megpróbál rá választ keresni és ha nem találja itt lenn, akkor képes az egekig is felkapaszkodni érte. Azért viselkedünk így, mert Isten értelmes lénynek teremtett minket és az értelmetlen dolgoktól szabadulni igyekszünk, főleg ha szenvedésről van szó. Keresztyénként fontos megértenünk: Isten nem akar rosszat az övéinek, sőt mindennel jót munkál. Ha tehát ez így igaz, akkor mit kell látnunk és miként kell imádkoznunk a szenvedések közepette? Alig voltam nyolc éves amikor az öcsémmel együtt súlyos balesetet szenvedtünk. Koponyatörés, agyrázkódás, csonttörés és egyéb bajok származtak a gondtalan szánkózásból. Ez a legkorábbi emlékem mely a szenvedésről eszembe jut. A zilahi kórház intenzív osztályán magamhoz térve, életemben először éreztem nehéznek a fejem, gyengének a testem és nagyon tehetetlennek magamat. Senki mást nem láttam magam előtt csak az édesanyámat, aki nagyon megörült annak, hogy legalább egyik gyermeke (az öcsém még kómában volt) hallja, amit mond. Rögtön közölte velem -mielőtt újra kómába zuhantam volna- hogy lehet nemsokára a mennybe visz az Úr Jézus. Ezt én akkor gyermeki hittel fogadtam, és arra gondoltam, hogy ha ilyen fájdalmas is a mennybe jutás, akkor is megéri oda menni. Ennek örömére az éppen éledező öcsémmel, Ernővel elénekeltük "A mennyország ablaka nyitva áll és árad a drága erő..." című éneket és vártuk, hogy minél hamarabb ott legyünk. Az Úr azonban másképpen rendelkezett. Meggyógyított. Felépített. Az sem volt könnyű, mert hónapokig tartott, de a szenvedés akkor már múló nyűgnek számított, ezért egyre kevésbé zavart... (...)
(a folytatás a szeptemberi Mustármagban olvasható)
Sükösd Andrea Krisztina vagyok , nem hivő család gyermeke. Az én megtérésem története Isten végtelen kegyelmének, és türelmének a dicsőségét tükrözi.
Gyerekkoromban nagymamám indíttatására voltak próbálkozások a szüleim részéről, hogy megszerettessék velem az Úr házát, de mivel ők még formaságokban sem törődtek a lelki élettel, így gyerekként könnyen kihúztam magam a prédikációhallgatás alól, és magamra öltöttem a közömbösség köpenyét. Tudtam arról, hogy van Isten, de nem érdekelt, hogy milyen Ő. Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy azok az emberek, akik Istenhez járulnak a problémáikkal, azok gyenge emberek, mert nem a saját eszükkel próbálnak helyt állni az adott szituációban. Ilyen gondolatokkal, és magatartással indultam neki az egyetemi éveimnek.
Én még mit sem tudtam róla, mégis… második egyetemi évem alatt az Úr már elkezdte építeni ösvényeit számomra. Azzal kezdődött, hogy egy kurzus alatt észrevettem, hogy szomorú egy évfolyamtársam, akivel eddig nem beszélgettem, és tettem egy apró vigasztaló gesztust. Ebből a kis magból egy barátság fejlődött ki, és nekem komoly gondjaim voltak azzal, hogy ez a lány Isten népéhez tartozik. Ő beszélt nekem Istenről, de én nem igazán akartam meghallani. Úgy vettem, mint egy kihívást, amin túl kell nézni ahhoz, hogy egy értékes embert megtartsak magamnak. Ugyanilyen gondolatokkal fogadtam el a meghívását is egy ifjúsági konferenciára Váradon. Feltett szándékom az volt, hogy azért megyek oda, hogy jobban megismerhessem őt.
Aztán megérkeztünk Váradra, és Isten teljesen mást adott nekem, mint amire számítottam. Az imaházba lépve első nap nem akartam átengedni magam az igének, de ahogy teltek az órák egyre otthonosabban éreztem magam, és kezdtem rádöbbenni, hogy itt most az vesz engem körül, amit eddig kerestem. Olyan embereket próbáltam találni, akik nem önérdekből cselekednek, vagy szeretnek, és rá kellett döbbennem, hogy nagyítóval sem találom őket sem az egyetemen, sem otthon, sem a barátaim között. Kezdtem odafigyelni az igehirdetésekre, és akkor kezdtem megérteni, hogy miről szól a Biblia. Ráébredtem arra, hogy minek köszönhetően másabbak itt az emberek. Szomjúság támadt a lelkemben, hogy még többet megértsek.
Egyik este egy Gernyeszegi fiú tett bizonyságot a megtéréséről. Megdöbbentem, mert nálunk eddig senki nem mondta, hogy meg kell térni. A vallásórákból csak annyi csengett le bennem, hogy az ember bűnös, és Isten megbüntet, de nem tudtam azt, hogy Isten által meg lehet, és meg KELL változni. Az a bizonyságtétel nagyon megragadott, és az utolsó napot már teljesen másképp néztem. Hazafele felfedeztem magamban azt a vágyat, hogy barátnőmhöz hasonlóan én is járjak templomba, és bibliaórákra. Leírhatatlan a meglepődés, amit az arca tükrözött, amikor ezt megosztottam vele.
Nehéz volt egy ilyen idilli hétvége után visszalépni a hétköznapok forgatagába, de hogy ne lépjek vissza a közömbös, és rideg életstílusomba, lyukas órák alatt próbáltam tanulmányozni az igét. Azért mondom, hogy próbáltam, mert eleinte nagyon nehezen láttam át, hogy mit mire értsek. Éppen ezért több hónapon keresztül minden nap azért imádkoztam, hogy az Úr ne engedje el a kezem, és ne hagyja, hogy letérjek ösvényéről… és meghallgatta imáimat. Ahogy telt az idő fokozatosan formált engem. Nehéz volt lemondani arról, hogy ne önmagamért éljek, tanuljak, a vasárnapot szenteljem meg stb. Amint teltek a napok egyre inkább morzsolódtak le a régi barátaim, de mind inkább az Úr iránt voltam éhes, egyre több testvért ajándékozott nekem, akik őszintén viszonyultak hozzám.
Utólag azt is megtudtam, hogy ebben a gyülekezetben a barátnőm kérésére többen is előre imádkoztak értem. Ez volt az, ami összetört, és ráébresztett, hogy nem elég az ige tanulmányozása. El kell számolnom Istennel az eddigi életem miatt. Bocsánatot kellett kérnem az eddigi közönyért, és lenézésért. Rá kellett látnom arra, hogy KEGYELEM, amiben részem van, és a mindennapjaimat úgy kell élnem, hogy ne szomorítsam el az én Atyámat a meggondolatlanságommal. Azóta próbálok az ige szerint élni, és ha összben nézem ezeket a hónapokat, azt hiszem elmondhatom, hogy:
„Én még mit sem tudtam Rólad, Te már akkor szerettél”
Úgy látom, hogy az Úr sok embert felhasznált, hogy megtaláljam a keskeny utat, de minden csavarra szükség volt, hogy a gép működni tudjon, ezért érzem helyesnek Sámuel szavait, miszerint „Te is lehetsz fegyver”.
