2010. október 29., péntek

Beszélgetés Dimény Atillával



H. L.: Kérlek, röviden mutasd be a családodat.

D. A.: 2002-től élek Izráelben, szeretett feleségemmel, Yuliával. Üres kézzel mentem el, és az Úr megajándékozott minket két lánnyal - Linoy 4 éves és Loren fél éves.

H. L.: Aki más országból és más nemzetből vesz feleséget, úgy gondolom, szilárd meggyőződésre van szüksége. Téged hogyan vezetett az Úr ebben?

D. A.: Szerintem, aki házasságra lép annak szilárd meggyőződése kell legyen arról, hogy a lépés, amit tesz az helyes és az Úrtól van, függetlenül attól, hogy milyen nemzetből vagy országból vesz feleséget. A Bibliában két fontos útmutatást találtam a házasságra nézve. Az egyik, hogy aki házasodik, szabadon megteheti, csakhogy az Úrban (1Kor. 7:39), és a másik hogy ne legyetek hitetlenekkel felemás igában” (2Kor. 6:17). Ez azt jelenti, hogy a hívő fiatal, hívővel kell házasságot kössön az ige tanítása szerint.

Amit nehezebb volt megértenem, az hogy Krisztusban nincs zsidó sem görög, és hogy Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette” (Csel. 17:20) A magyar, nem feljebb való, másoknál, ami érvényes a házasságra is. Így miután megismertem Yuliát mint hívő lányt, és beleszerettem, nem voltak kétségeim, hogy ő az, akit Isten nekem rendelt. Hiszem, hogy Isten akarata hogy ott legyek.

H. L.: Hogy sikerült beilleszkedni Izráelben?

D. A.: A beilleszkedés elég gyors volt, a nyelv megtanulása után egészen otthon éreztem magam. Egyébként Izráel lakossága színes, soknemzetiségű, készek befogadni bárkit függetlenül, hogy bennszülött vagy bevándorló.

H. L.: Ahol ti éltek vannak e hívők? Ha igen milyen formában szoktatok missziózni?

D. A.: Igen, vannak. Természetesen sokkal kisebb százalékban, mint Erdélyben. Például a városban ahol én lakom három keresztyén család van. A gyülekezet, amelyikhez tartozom, úgy 60-70 kilométeres körzetből tevődik össze.

Evangélizálásra a legjobb módszer szerintem, ami Izráelben is beválik, a személyes bizonyságtétel azoknak, akik körülvesznek a mindennapokban (munkahely, iskola, szomszédok, stb.). Traktátusokat is szoktunk osztani, bár a szemtől szemben való missziózás mindig kívánatosabb.

Ezen kívül egy testvér a gyülekezetből teljes idejű evangélista, aki nap, mint nap találkozik emberekkel és elmondja nekik a jó hírt.

A rádióban is van egy missziós jellegű adás “éld át a megváltoztató erő hatalmát” címmel, aminek következtében több érdeklődő van.

H. L.: Romániában rohanó világban élünk. Az emberek egyre kevesebb időt szánnak Istenre. Nálatok hogy van ez?

D. A.: Ahogy a kérdésben kifejtetted, Románia rohanó világban él, és ennek a túlzsúfolt világnak Izráel is része. Izráel különösen feszültséggel telített ország, amibe az Izráeli biztonsági körülmények is hozzájárulnak.

Izráelben van más irányzat is. Az emberek többsége vallásos, és hisz az Ószövetségben, és ennek következtében szánnak időt Istenre, de nem szívből, hanem tradícióból. Isten azt kéri, hogy az idődet, amit neki szánsz, a szívedből add.

Ami a keresztyéneket illeti, épp úgy van, mint Erdélybe: akinek az Úr sokat bocsátott meg az jobban szeret.

H. L.: Milyen útmutatást adnál annak a fiatalnak, aki Isten vezetését szeretné megtudni bizonyos döntésekben? Mellékelj egy tapasztalatot.

D. A.: Nem vagyok híve a „kitett gyapjú” felfogásnak. Már csak azért sem, mert amikor Gedeon ezt tette, neki világos kijelentése volt az Úrtól mit kell tegyen, csak ő kételkedett Isten szavában.

Aki Isten vezetését szeretné megtudni, az tanulmányozza a Bibliát, ahol Isten lefekteti az alapelveket, és a mérőzsinórt a döntéseinkhez.

H. L.: Van e valami üzeneted az itteni fiatalok részére?

D. A.: „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok” (Jak. 4:8)

(Kérdezett: Hajas Lajos)

2010. október 15., péntek

Október

Kerek asztalnál ülünk. Nemzetközi összetétel, vegyes csoport, keresztyén közeg. A beszélgetés angolul folyik. Ismerkedés, program megbeszélése étkezés előtt és közben. A saját nyelven elmondott ima után újra angolra váltunk. Mellettem egy szimpatikus, fiatal pár. Huszonnégy évesek. Mindketten diákok még, két hónapja házasodtak össze. Mindezt csak úgy, beszélgetéstöredékekből, néhány bemutatkozó kérdés- és válaszból tudom meg. Az étkezést hamar befejezik, igyekezniük kell. Kisfiukat(!) kell az iskolából(!) elhozni. „Our child” (gyermekünk), mondogatják.

Azt hiszem, nem kell részleteznem, hogy mi futott végig gondolataimon, és nem tagadhatom, kicsit megrökönyödve fejeztem be az ebédet. Valóban keresztyének között ülök?

Isten ismét megszégyenített. Úgy látszik, nehezen megy nekem ez a lecke. Ne ítélj elsőre, ne légy gyors az ítélettel!

Délután vidáman jönnek vissza a kurzusra. Most több alkalmunk van a beszélgetésre. Sőt, egy rövidfilmet is megnézhetünk, amelyet a fiatal férj készített a feleségről: „Anya munkakönyvvel” címmel. Lassan összerakom a képet: a lány még egyedülállóként vállalta gyermekek gyámságát, gondozását. Előbb egy kislány volt nála négy hónapig, akiről tudta, hogy nem marad sokáig. Aztán jött ez a kisfiú. Hat hónaposan került hozzá, azóta vele él. Ő neveli. A filmben bevallja, mióta nála van a kisfia, azóta úgy imádkozott, ha Isten férjjel ajándékozza meg, akkor az olyan legyen, aki elfogadja kisfiával együtt. És Isten meghallgatta a kérését. Most az örökbefogadás nehézkes eljárásán dolgoznak.

Megható történet, áldozatvállalás. Isten mindenkinek személyre szabottan osztja ki a szolgálatot. Te vállalod a tiedet?