Szenvedek, de miért? -Veress Efraim

„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk” 2Kor. 4:17
Amikor az ember eljut fejlődésének abba a szakaszába, hogy a vele kapcsolatos történésekneknek nem csak fő- ill. gyanútlan mellékszereplője, hanem már azok okait és céljait is kezdi vizsgálni, akkor tesz fel ilyen kérdéseket. Aztán a maga módján megpróbál rá választ keresni és ha nem találja itt lenn, akkor képes az egekig is felkapaszkodni érte. Azért viselkedünk így, mert Isten értelmes lénynek teremtett minket és az értelmetlen dolgoktól szabadulni igyekszünk, főleg ha szenvedésről van szó. Keresztyénként fontos megértenünk: Isten nem akar rosszat az övéinek, sőt mindennel jót munkál. Ha tehát ez így igaz, akkor mit kell látnunk és miként kell imádkoznunk a szenvedések közepette?
Alig voltam nyolc éves amikor az öcsémmel együtt súlyos balesetet szenvedtünk. Koponyatörés, agyrázkódás, csonttörés és egyéb bajok származtak a gondtalan szánkózásból. Ez a legkorábbi emlékem mely a szenvedésről eszembe jut. A zilahi kórház intenzív osztályán magamhoz térve, életemben először éreztem nehéznek a fejem, gyengének a testem és nagyon tehetetlennek magamat. Senki mást nem láttam magam előtt csak az édesanyámat, aki nagyon megörült annak, hogy legalább egyik gyermeke (az öcsém még kómában volt) hallja, amit mond. Rögtön közölte velem -mielőtt újra kómába zuhantam volna- hogy lehet nemsokára a mennybe visz az Úr Jézus. Ezt én akkor gyermeki hittel fogadtam, és arra gondoltam, hogy ha ilyen fájdalmas is a mennybe jutás, akkor is megéri oda menni. Ennek örömére az éppen éledező öcsémmel, Ernővel elénekeltük "A mennyország ablaka nyitva áll és árad a drága erő..." című éneket és vártuk, hogy minél hamarabb ott legyünk. Az Úr azonban másképpen rendelkezett. Meggyógyított. Felépített. Az sem volt könnyű, mert hónapokig tartott, de a szenvedés akkor már múló nyűgnek számított, ezért egyre kevésbé zavart... (...)

(a folytatás a szeptemberi Mustármagban olvasható)