„Már csak egy nap” - számoltuk. Este egyeztetések a táborral kapcsolatban. Utolsó időpont-megbeszélés a „taxisokkal”. Lista bővítés-szűkítés, egy röpke minden-megvan-vizsgálat és egy utolsó „nyugodt” pihenés. :)
Ugyanolyan napnak indult ez is, mint általában a többi. Talán egy dologban különbözött a nyár legtöbb napjától… esett. :( No, és ki az az ember, akinek ettől nem megy el a kedve? (Na jó, lehet tudok párat…) Többségünket lehangolta. Újabb imákat rebegtünk, betettünk még 1-2 vastag cuccot, de nem hátráltunk meg.
Óránként, félóránként érkeztek a táborozók. Az elsőknek sem volt gond a többiekre való várakozás, főleg, hogy a nap is kisütött. Előkerültek a ping-pong ütők, a röpi labda, és a Ligretto.
Délutánra megérkezett a tábor apraja-nagyja: ki kocsival, ki biciklivel, ki nagy csomaggal, ki kisebbel, ki egy sátorral, ki kettővel. Percenként felfedeztünk valami különlegest, amit addig még nem ezen a nyáron, és amitől már különlegesnek találtuk azt a napot. Mindenkit eltöltött valami különleges öröm. Megkezdődött!!! Ezt leginkább az út túloldalán lehetett észrevenni, ahol percek alatt színes lett a völgy. Igen, a sátraktól. Éppolyan színesek és különbözőek voltak, mint mi.
Aztán szólt a trombita. Vacsora! Üdvözlés, bemutatkozás, programismertetés, Az ételért énektanulás és be is esteledett. Többen is úgy gondoltuk, hogy az esténkénti tábortűz egy elmaradhatatlan tényezője a sátortábornak, így már első este prezentált a csapat minden tagja a tűznél. Gyors gitárhangolás, szólamokra osztás és máris felcsendült egy-két régi és új ének. „Lámpaoltás” után csendességünkben mindannyian hálásak voltunk, hogy az első napot (majd a többit is) „szárazon megúsztuk”.
Reggel mindenki munkába állt. Trombitaszóval ébresztettek. Sanci fáradhatatlanul játszotta reggelente a Hála, hogy itt a csendes reggel-t meg a Jó reggelt Uram, Jézus-t. Néha fülsiketítően, de annál lelkesebben. :) Aztán Noéminek előkerült a piros sípja, mely ha kellett, ha nem, szólt. Étkezésre híváskor szeretettel fogadtuk, máskor… Tóbiás magára vállalta „a tábor zenésze” szerepet is, és együtt dicsőítettük Istenünket. Néhány lelkes „idegen”, Zsolt meg Gyuszi szeretettel vállalták a zászlófelhúzást, és a lehető legünnepélyesebben megnyitottuk a 2009-es bölönpataki Sátortábort, amely augusztus 12. és 20. között tartott és közel ötvenen voltunk.
Istennel az életben! - lobogott a zászlón, szólt az előadásokon, csoportbeszélgetésen is nem egyszer, és nem tehettünk ellene (nem is akartunk), ez volt a hét témája.
Első nap az Istenben való elrejtettségről tanulhattunk. Megtanultuk, hogy ehhez szigorúan kell a bűnök felszámolása. A csoportbeszélgetéseken beszélgettünk a bűn fogalmáról, súlyosságáról, következményeiről, bűnökről amik „nem bűnök” és az elrejtettség „jeleiről”.
Így újult erővel, feltöltődve újra nekiállt a tábor apraja-nagyja az akkorra már közkedveltté vált röpinek. Ekkorra már nem jutott az sem eszünkbe, hogy a röpipályától nem messze medve-átjáró van. Biztosak voltunk benne, hogy az örömzajtól közelünkbe sem próbál merészkedni. (Bár a konyhából kijövő csodás illatok biztosan őt is csábították…)
A hét további témái: Istennel önmagamban, Istennel a családban-házasságban, Istennel a gyülekezetben, Istennel a társadalomban.
Jó volt együtt beszélni félelmeinkről, elkeseredettségeinkről, a családról, az Isten szerinti házasságokról, a nekünk problémát jelentő dolgokról a gyülekezetben, helyünkről a társadalomban, és mindezeket a Biblia fényében megvizsgálni. Mindannyian tanulhattunk és erősödhettünk. Örültünk, hiszen mindenekelőtt ezért mentünk oda!
(...)
A program betartása nem jelentett továbbra sem gondot. Pontosan tudtuk, mikor jön a reggeli, ebéd, vacsora. Ha más nem, a gyomrunk jelezte. Mert hát igenis el lehet fáradni abban is, ha az ember jól érzi magát, meg akkor is, ha azt a sok élményt gyűjtögeti, amit mi… Mint például a vízesés-zuhany, medencézés, méta, számháború, kirándulás, szappanos-csúszda, röpi, ping-pong, fahordás, tűzrakás, „divat-diktálás”… Majd elfelejtettem: férfikórus, esti jelenetek, bemerítés. Ezek is ugyanúgy ott vannak az emlékgyűjteményeinkben. Talán még élesebben, mint egy-két dolog.
(...)
Cséki Leona
A teljes cikk a Mustármag novemberi számában olvasható
A bátyámat helyettesítettem angoltanárként két kissebb faluban. Számomra nem mindennapi élményekben lehetett részem. Egy kicsit tartottam is tőle, ugyanis emlékszem még az én általános iskolai éveimből, hogyan bántunk a helyettesítőkkel. Azonban imádságainkat Isten meghallgatta, így nem volt különösebb gond. Csak az egyik osztály volt nagyon hangos és engedetlen. Éppen abban osztályban magyaráztam, majd írni kezdtem a táblára és kértem a tanulókat, hogy ők is írjanak. Ahogy végignéztem az osztályon, egyértelmű volt számomra: ezek a gyerekek nagyon szegény körülmények közül jönnek. Sokaknak az iskolai napi kifli és tej az egyetlen biztos ennivalóforrás. Nap mint nap ugyanabban a ruhában, néhányan füzetek és felszerelés nélkül jönnek iskolába…
